Szinte mindenki tudja, mégis nagyon kevesekben tudatosul: az autógyárak reklám- és marketingakcióra költött milliárdjait az utolsó fillérig mi, autóvásárlók fizetjük meg. Tudom, ez közhely, de nem hiszem, hogy túl sokan belegondoltak - esetleg beleszámoltak - már abba, hogy amikor egy celeb éves használatra kap valamelyik márkaképviselettől egy autót, annak mennyi az egy vásárlóra jutó költsége.

Vagy amikor az "autós szakújságíró" egy hét alatt széthajtja, megpadkázza a tesztautót, kifosztja a mutyiban nyert külföldi úton az elegáns szálloda minibárját, és kifizetteti az autós céggel, az hány forint többletköltség nekünk, vevőknek egy autó vételárában?

A sort folytathatnánk a sokmilliós tévés hirdetésekkel, nem létező újságokban megrendelt egész oldalas reklámokkal, amelyek gyakran csak azért vannak, mert valaki régóta ismer valakit, vagy esetleg valaki kefél valakivel, neadjisten valaki visszaad egy kis pénzt valakinek...

De mindegy, hogy lopásról, dugásról vagy barátságról van szó, a közös ezekben az akciókban, hogy végül az autóvásárló fizet ki mindent. Különösen kellemetlen és bosszantó mindez akkor, amikor a nekünk, vevőknek sok pénzbe kerülő marketingakciók együtt járnak egy több évtizedes, esetleg évszázados márkaimázs percek alatti szétrombolásával. Amikor például Gáspár Győző vagy Oroszlán Szonja reklámozza a Peugeot-ot - vagy az éppen hosszú ideje Ausztráliában bujkáló (na miért is?), a mutyizáson kívül mindenhez tehetségtelen Palik László a BMW-t, akkor azért felvetődik a kérdés: kinek éri meg az európai autóipar komoly, nagy ikonjait a jobb körökben legalábbis kétes hírű személyekkel lejáratni?

De mivel nem szeretném, ha ezzel a lehangoló költői kérdéssel zárulna a poszt, álljon itt egy jó példa. Kivétel, amely sajnos erősíti a szabályt. Tök véletlenül, ismerőseimtől megtudtam, hogy a Ford és a Fiat, természetesen egymástól abszolút függetlenül, az árvíz, majd később a kolontári katasztrófa idején az emberek és az állatok mentésére egyaránt rendelkezésre bocsátott civil szervezeteknek kisteherautókat, melyekkel kórházba tudtak szállítani súlyosan sérült kutyákat, cicákat, akik gyakran egyetlen társai voltak a szintén súlyosan sérült idős embereknek. Ezt a jótettet ráadásul a mai napig sehol nem kommunikálták, nem pofáztak hülyeségeket, hanem csak csendben segítettek ott, akkor és annak, aki rászorult. Ilyen is van, csak ritka és nem elég trendi.