Nem látom át, gazdaságilag merre tart Magyarország. A kormány szuperlativuszokban beszél, az ellenzék mélyrepülést, katasztrófát vizionál - vélhetően mindannyian ordenáré módon hazudnak, és még azt sem mondhatjuk, hogy esetleg valahol a kettő között van, az valóság.

Nem tudok igazságot tenni arról, hány millió szegény él ma Magyarországon: 3, 4 vagy esetleg 5 millió, minthogy még a szegénység definícióját sem ismerjük pontosan. Gondolom ezügyben hazudik az ellenzék és hazudik a kormány is - hiszen míg az előbbinek a minél magasabb, az utóbbinak a lehető legkisebb számok emlegetése áll érdekében.

Nem ismerek pontos statisztikát arról, hány magyar dolgozik külföldön, és azt sem tudom megítélni, hogy ezek az emberek hosszabb távon visszatérve Magyarországra hozzáadnak e hazánk fejlődéséhez, vagy végleg elhagyják, elhagyták szülőföldjüket.

Szóval, szinte minden fontos nemzeti makrofolyamatot illetően totálisan tanácstalan vagyok.

Viszont egy valamit sajnos biztosan tudok, hiszen látom, tapasztalom nap, mint nap. A Kádár-rendszer és a létező szocializmus igájából felszabadult, kedves országból két és fél évtized alatt erőszakos, frusztrált rohadékok országává váltunk.

Elég, ha valaki autóba ül ma Magyarországon, és átéli azt, hogy a sofőrök többsége sem a maga, sem mások életét, testi épségét nem tisztelve, őrjöngve száguld, előz, dudál és fenyegetőzik. Furgonnal, kamionnal, luxusautóval és szakadt öreg autókkal is úgy közlekednek az emberek, mintha az életük múlna egy-egy megnyert méteren. Semmi méltóság, semmi elegancia, zéró tolerancia. A legborzasztóbb az egészben az, hogy gyorshajtók, sportosan vezetők ugyan mindig is voltak és lesznek, de ami ma Magyarországon az utakon zajlik, az inkább egy eszelős, görcsös és gonosz ámokfutás, amely nyilvánvalóan súlyos és sokrétű össztársadalmi frusztrációt takar.

Ma Magyarországon a szegények irigyek, a gazdagok gátlástalanul, pofátlanul pöffeszkedőek, köztük meg lassan nincs méltóságteljes, decens középosztály.

Ma Magyarországon szinte nemzeti sport lett a vadászat: emberek tömegei abban lelik örömöket, hogy nekik semmit sem ártó, kedves állatokat meggyilkolnak és közben szinte elélveznek, hogy fegyvert szorongathatnak a kezükben. Nem véletlen, hogy kevés más olyan rohadt ország van Európában, ahol a közvélemény ennyire gyalázatos módon érzéketlen az állatok szenvedése iránt, mint hazánkban.

Talán ugyanezért vagyunk tele rohadék nőverőkkel, gyermekekkel erőszakoskodókkal, magatehetetlen embereket gyilkolászókkal.

Kivagyi konzumidióták lettük - mentségünk talán annyi, hogy mindent el is követtek, hogy azzá tegyenek minket. Lassan olyanok vagyunk, mint az amerikai bennszülöttek, akik primitív, degenerált és bizsergető örömet éreznek minden új, csillogó szar iránt. Attól érezzük jól magunkat, ha van új iPhone-unk, minél nagyobb autónk és kitehetjük a Facebookra, milyen menőn nézünk ki és mennyire trendi helyen nyaraltunk.

Közben képmutató módon dobunk egy-egy sms-t valamelyik segélyvonalra, ahol az adományunk nagy részét persze elegáns cégautóra, meg új iPhone-ra költik, de sebaj: a jólét és a boldogság illúziója mellett így kipipálhatjuk a jótékonykodásét is.

Ma Magyarországon mindenki menő, mindenki túl sokat és túl sok hülyeséget pofázik. Mindenki szebbnek, izmosabbnak, gazdagabbnak, magasabb pozíciójúnak akarja láttatni magát, hogy leplezze bizonytalanságát és permanens rettegését az egzisztenciális problémáktól.

Magyarország első számú szégyenei persze ettől függetlenül sem az eszement gyorshajtói, konzumidiótává silányított polgárai, irigy és pöffeszkedő frusztráltjai, hanem hazánk jelenleg regnáló politikai elitje.

Meggyőződésem, hogy nincsen még egy ország a világon, ahol 25 évvel egy gyilkos, korrupt, hazug rendszer elsöprése után ilyen ócska, mocsok, tenyérbemászó elit tenyészett volna ki.

Elképesztő, hogy nálunk egyszerűen nincsenek tisztességes baloldali, zöld, konzervatív és liberális politikusok sem - és közéleti tevékenységet folytató valódi civilek is vészesen kevesen.

Semjén Zsolt, Szíjjártó Péter, Kovács Béla, Gyurcsány Ferenc, Mesterházy Attila, - hogy tényleg csak a pöcegödör legaljáról, szúrópróbaszerűen néhány, kultúrországban, közéleti szerepben egyszerűen elképzelhetetlen, rettenetes alpári figurát említsek.

Nincsen rendes gazdasági elitünk sem. Nekünk csak a disznóképű, uzsorás Csányi Sándor, a ragyás szélhámos Leisztinger Tamás, a mocskos szájú, fenyegetőző köztörvényes bűnöző Tarsoly Csaba, a minden rendszert kiszolgáló manipulátor, Gyárfás Tamás és sokszor még náluk is sokkal rosszabb minőségű társaik jutottak.

Ha Ön, kedves olvasóm, most fel van háborodva, mert ön nem frusztrált gyorsható, nem irigy szegény, nem pöffeszkedő gazdag, nem rosszarcú, korrupt, állatgyilkos politikus, akkor én önnel nagyon egyetértek - és együttérzek.

Ma Magyarországon ugyanis éppen az ilyen embereknek van a legnehezebb dolguk, talán megkockáztathatjuk, lehetetlen küldetésük: lassan lehetetlen kulturáltan autót vezetni, tisztességesen politizálni, állatok gyilkolása nélkül a természetet tisztelve erdőben sétálni, szegényként nem irigykedni, gazdagként nem pöffeszkedni.

Igaz, az elmúlt százötven évben szinte sohasem volt könnyű - és nagyon sokaknak nem is sikerült - embernek, kultúrlénynek maradni ebben az eredendően azért csodálatos országban.

Vagy ahogy - nálam sokkal szebben - Arany János fogalmazta meg:

"legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, ember lenni mindég, minden körülményben."