A kollektív megtévesztettségnél és manipulálhatóságnál - amellyel nap mint nap, igen sűrűn találkozunk -, van egy még kétségbeejtőbb társadalmi létforma: az, amikor egyszerűen elfelejtődik, majd kihal a tudás. Az az állapot, amikor elfelejtjük, vagy éppen meghaladottnak, avíttnak, divatból kimentnek, bonyulultnak, túl munkaigényesnek vagy éppen nem elég trendinek tekintjük az egy-két generáción keresztül felhalmozott információit, tradíciót és tapasztalatot. Egy-két generációnyi kollektív amnézia pedig éppen elég arra, hogy aztán szinte már nem is emlékszünk arra, hogy tulajdonképpen mire is kellene vagy éppen lenne érdemes emlékezni.
Mindezeken annak kapcsán kezdtem el töprengni, hogy amikor a bioetanol aggasztó magyarországi térhódításáról írtam, kaptam néhány különösen rettenetes kommentet. Nem, nem azokra gondolok, amelyekben a kedves olvasó a halálomat kívánja, az elpusztításomra és bebörtönzésemre buzdít, Mol-bérencnek nevez, hiszen ezek az alpári aljasságok és alaptalanságok bőven beleférnek a szabad véleménynyilvánítás fogalmába. (Nem mellesleg tökéletesen beleillenek egy fanatikus és megtévesztett, erőszakos etanolhívő lelkivilágába.)
Nem ezek fájtak. Hanem azok a kommentek, amelyek arról szólnak, hogy hol, miért és mit nem lehet nálunk termeszteni. Meg azok, amelyek azt ecsetelik, hogy csak akkor lenne hely gyümölcsösöknek, ha kivágnánk az erdőinket. Na meg azok, amelyek szerint szimplán le kell szarni az élelmiszertermelést, hiszen úgyis túlkínálat van belőle. Most, amikor a Magyar Bioetanol Szövetség éppen a Magyarországon megnyílt 400. bioetanolos kútoszlop megnyitását ünnepli, amivel immáron dobogósak vagyunk Európában (mennyi minden másban lenne jó ehelyett dobogósnak lenni!), érdemes egy kicsit még elmélázni ezen a súlyos és veszedelmes amnézián.
Mert ha ez így folytatódik, a hazai mezőgazdasági szaktudás hamarosan ki fog merülni az intenzív repce- és kukoricatermesztés, valamint az energiaerdő-telepítés szakismereteiben. Fel fog nőni egy generáció, amelyik tényleg elhiszi, hogy a mezőgazdaság, a kertészet és az erdőművelés valójában az etanolgyártás egyik előkészítő művelete.
Mindez pedig azért lenne borzasztó, mert gyors ökológiai katasztrófához és élelmiszerválsághoz vezetne. Elkeserítő meg azért lenne, mert Magyarország 150-200 évvel ezelőtt sokkal nemesebb, sokrétűbb és előremutatóbb dolgokban volt dobogós helyen Európában, mint a bioetanolos kútoszlopok száma - egyebek mellett a gyümölcskertészet, a gyümölcsnemesítés, a gyógynövények, az erdészet, a takarmánynövény-termesztés, a szőlészet, a búzanemesítés, a botanikuskert-alapítás, az alföldi futóhomok fásítással megkötése területén.
Mostanában, amikor fizetnek azért, ha valaki kiirtja a szőlőültetvényét, ma, amikor a Bioetanol Szövetség a 400 kútoszlopát ünnepli, meggyőződésem, hogy világhírű mezőgazdasági, kertészeti, szőlészeti és erdészeti szakembereink szabályosan forognak a sírjukban. Ugyanis kárba vész az a több tízezer gyümölcs-, szőlő-, gabona- és fafajta, amelyek pont arra szolgáltak, hogy szép természeti környezetben, egészségesen élhessünk és változatosan, vitamindúsan étkezhessünk.
Aki kíváncsi munkásságukra, és/vagy hisz abban, hogy nem az autókban, motorokban, jet skikben elégetendő energianövény-termesztés az üdvözítő útja és kitörési lehetősége Magyarországnak, az emlékezzen most itt és így - elismerem, kissé rendhagyó módon - rájuk. Vagy ami még hasznosabb lenne: vegye elő műveiket és útmutatásaik szerint ültessen, ne autóink, hanem a saját magunk számára hasznos növényeket. Nyugodjatok békében!
Annak tudatában, hogy talán hamarosan lecseng az etanolőrület, és Magyarország ismét magas színvonalú, sokoldalú mezőgazdaságáról, különleges gyümölcsöseiről, egészséges erdőiről, ízletes szőlőiről és nem E85-ös kútoszlopainak magas számáról lesz híres.
Angyal Dezső (1852-1936), Balázs Árpád (1840-1905), Balásházy János (1797-1857), Baross László(1865-1938), Bedő Albert (1839-1918), Bereczki Máté (1824-1895), cserháti Sándor (1852-1909), Deininger Imre (1844-1918), Deininger Árpád (1866-1934), Divald Adolf (1828-1891), Entz ferenc (1805-1877), Fekete Lajos (1837-1916), Festetics György (1755-1819), Fleischmann Rudolf (1879-1950), Grábner Emil (1878-1955), Hensch Árpád (1847-1913), Hermann Ottó (1835-1914), Kaán Károly (1867-1940), Kocsis Pál (1884-1967), Nagy Gyula (1884-1945), Mathiász János (1838-1921), Mészöly Gyula (1910-1947), Mitterpacher Lajos (1734-1814), Morky Sámuel (1832-1909), Nagyváthy János (1755-1819, Székács Elemér (1870-1938), Wagner Károly (1830-1879), Ambrózy-Migazzi István (1869-1933), Babos Imre (1901--1977), Id. Bartók Béla (1855-1888), Tomcsányi Gusztáv (1852-1911), Kiss Ferenc (1860-1952), Kovács József (1807-1888), Lukácsy Sándor (1815-1880), Molnár István (1851-1920), Páter Béla (1860-1938), Popráczy Aladár (1903-1965). És persze még sokan mások....
