Vannak jelek, amelyek határozottan arra utalnak, hogy rossz, vagy legalábbis torz irányba mennek a dolgok az országban, annak társadalmában, gazdaságában. 

Amikor egy országban szinte eladhatatlanok a kis fogyasztású autók, de rekordokat dönt az új kamionok és nehézgépjárművek üzembe helyezése. Amikor sorra nyílnak az 50 és 150 millió forint közötti luxusautókat áruló szalonok, tele van az utca Hummerekkel, Ferrarikkal, Porschékkel, de nem tudja megvetni a lábát szinte egyetlen elektromos kisautókat gyártó cég sem; amelyik jelen lévő márkának pedig van ilyen modellje, az érdeklődés hiányában nálunk nem forgalmazza. Nos, mindez azt jelzi: valami nagyon nincs rendjén az arányokkal, a prioritásokkal, az adórendszerrel, de a társadalmi igazságossággal sem.

Abban az országban, ahol minden lehetséges adminisztratív eszközzel nehezítik a háztartási áramtermelést napelemmel, szélkerékkel, miközben már az atomerőmű bővítésének reklámozására annyi pénzt költenek, amiből önmagában komoly környezetvédelmi eredményeket lehetne elérni, ahol az erdő lassan csak faipari alapanyag-termelőhely, a vadászok perverz hobbijának játszótere, quadosok és crossmotorosok pusztításának színtere, és teljesen elfelejtődik az ember számára legfontosabb rekreációs, levegőjavítő és biodiverzitás-őrző szerepe, nos, ott nagyon-nagyon súlyos értékrendbeli problémák vannak.

Abban az országban, ahol eladhatatlanok a minőségi robogók, döglődnek az autókereskedések, mégis virágzik a ralisport, nos, ott nyilvánvalóan és minden hozzáértő számára világos módon arról van szó, hogy valójában ezek a versenycsapatok - tisztelet a kivételnek - egyszerű nyereségeltüntető számlagyárként működnek, mégsem cseszteti őket a NAV. Pedig ma már szinte mindenkit csesztet a NAV, legyen az kutyatenyésztő, kisvállalkozó vagy háztáji gazdálkodó. Azt mégis diszkréten elnézi az adóhatóság, ahogy szponzorációra elszámolnak fiktív százmilliókat, ezzel megrövidítve a költségvetést, és rákényszerítve arra, hogy a jómódúak helyett ismét a bejelentett, látható és legális kicsiken hajtsák be a hiányt.

De legalább ekkora a kontraszt a dübörgő kamionok, kamionoscégek és a pusztuló vasúti áruszállítás között.
Úgy tűnik, Wábererék és társaik közúti maffiájával szemben olyan gyenge a magyar állam, hogy kénytelen tudatosan halasztani az elektronikus útdíj bevezetését, tudatos versenyhátrányba juttatni a vasúti és vízi szállítást, mindeközben pedig elhallgatni, hogy a kamionmilliárdosok leggazdagabb száz között virításának iszonyatos ára van: rákbetegek, közúti balesetek halottai, tönkretett utak, zaj, por, települések ezrein elviselhetetlen környezeti állapotok, repedező házak, egykor virágzó, élhetetlen, elértéktelenedő települések.

Orbánék még a nemzet háziasszonyára, Borbás Marcsira sem hallgatnak, aki nemrégiben nagyon okosan fejtette ki egy interjúban azt a fejlettebb környezettudatú országokban evidens igazságot, hogy csak a közelről szállított élelmiszer a tiszta, hiszen nincs szükség tartósításra és a fenntartható fejlődés ugyancsak erre figyelmeztet.

A magyar kamionok persze nemcsak fontos élelmiszerekkel jönnek-mennek, de az áfacsaláshoz használt parfümökkel, búzával elektronikai cikkekkel is szelik a határokat, anélkül, hogy mondjuk a fuvarozócégek legalább az adócsalók társtetteseként felelőssé tehetők lennének a nyilvánvaló adócsaló kamukörök miatt.

Egy bank 63 forint tartozásért behajtási eljárást indít bármely magyar állampolgár ellen, de a magyar állam meg sem próbálja felderíteni a raliversenyzésnek álcázott pénzmosás miatt befizetetlen adómilliárdokat, a közutakban, a környezetben a - részben teljesen felesleges - kamionközlekedés miatt keletkezett tízmilliárdos károkat.

Állandóan magyarkodunk és egyre több kocsin látható Nagymagyarország-, meg turulmatrica: de közben soha nem látott mennyiségben mérgezik az úgynevezett gazdálkodók a kerecsensólymokat - régebbi nevén turul -, és Fekete István Vukjának országában mérgezik, irtják legeszetlenebbül a rókákat, elfelejtve, hogy ez a kedves állat kifejezetten hasznos lehetne a veteményeket pusztító rágcsálók ellen.

Egy átlagos magyar faluban még mindig alig van házi konyhakert, viszont egyre több az érintőképernyős telefon, a quad, meg a segélyre váró dologtalan. A budapesti Duna-szakaszon - Londonnal, Oxforddal, Lyonnal, Párizzsal és sok száz más folyóparttal rendelkező európai várossal ellentétben - nem az evezőssport, a hangulatos csónakházak terjedtek el, hanem néhány száz áfacsaló, számlagyáros száguldozik bekokainozva óránként akár száz liter benzint fogyasztó motorocsónakjával, életveszélyes helyzetbe hozva azon keveseket, akiknek még kedvük lenne kajakozni, kenuzni, evezni.

Ön, kedves olvasó, nem érzékeli, hogy szinte minden a visszájára fordult? 

Nálunk még állatmenhelyből is csak kétféle van: az egyik, ahol kevés a mentett állat, viszont sok a pénz, a céges kocsi, a mobiltelefon és a marketing - míg a másik oldalon vannak a többszáz állat ellátásával saját pénzükből küzdve nyomorgó megszállottak.

Eleinte nagyon örültem a VO, vagyis a Budapestet elkerülő vasúti körgyűrű építése bejelentésének. Megismerve a részleteket, egyre inkább az az érzésem, hogy sajnos ez lesz a Fidesz-kormány négyes metrója. Az erre a beruházásra szánt kínai pénzből ugyanis nemcsak a főváros gyors kötöttpályás elkerülhetőségét lehetne megoldani, de több tucat fontos vonalat is fel lehetne újítani. Szíjjártóék mégis ehhez és pont csak ehhez ragaszkodnak. Ráadásul ahogy ez az egyre feljebb kapaszkodó szemüveges srác magyaráz a Kínából Magyarországra érkező vasúti áruszállítás fontosságáról, pontosan látszik rajta, hogy talán még egyetlen egyszer, csak úgy becsületből, kalandvágyból sem szállt ki az Audijából, hogy legalább kipróbálja, milyen érzés vonaton utazni.

Hornék, Medgyessyék, Gyurcsányék, Bajnaiék után ennél többet, jobbat és sokkal élhetőbbet vártam volna.