Vannak dolgok, amelyeket éppen jelentéktelenségük tesz jelenségértékűvé - és igazán vérlázítóan pofátlanná. Ilyen Fodor Gábor pártja, plakátkampánya és egész politikai médiajelenléte.
Azzal egyébként nem értek egyet, hogy egy jó, igaz ügyet ne lehetne és ne kellene akár keveseknek is képviselni. Vagyis önmagában az, hogy Fodor liberális pártja (a háttérből őt cinizmusból, viccből, zavarkeltésből, megosztásból vagy akár csak poénból őt pénzzel, Volkswagen Phaetonnal, irodával, telefonnal, kajával, kávéval és taxicsekkel őt támogatókon kívül) lényegében csak ő maga, az önmagában még nem jelentené azt, hogy ne lehetne a mai magyar politikai palettáról hiányzó üzenete.
Csakhogy Fodor pártja esetében az üzenet ő maga, és ilyenformán maga a pofátlanság. Fodorról még az őt kedvelők is pontosan tudják, hogy egy fizikailag, szellemileg tunya politikai rezsiző, aki minden olyan politikai munkát, amit eddigi pályafutása során rábíztak (vagy kijelölt magának) elcseszett, elszart, elárult.
Úgy jött el a Fidesztől, hogy érdemben mindmáig hallgat az ott történt állítólagos disznóságokról, úgy volt radikális rendszerváltást követelő SZDSZ-es és a kádári ügynökvilág feltárását követelő liberális, hogy szó és hang nélkül bement egy 1956-os pufajkás, Horn Gyula kormányába környezetvédelmi miniszterként, amely pozíciójában legfeljebb arról lehet emlékezetes, hogy:
1. Ostoba és erőszakos kampányt indítatott az iskolákban a homoszexualitás propagálására, jogos dühöt kiváltva minden jóérzésű és a homoszexualitást egyébként toleráló jó ízlésű emberek körében.
2. Sokáig aludt és gyakran délre járt dolgozni.
Fodor, az emberi jogvédő liberális azután lett környezetvédelmi miniszter Gyurcsány Ferenc kormányában, hogy az 2006-ban az emberekre lövetett. Fodort sem ez nem zavarta, sem pedig az, hogy környezetvédelmi miniszterként igazán erkölcsi kötelessége lenne valamit dolgozni. Második - ezúttal környezetvédelmi - miniszterségének a minisztériumban és háttérintézményeiben okozott teljes káoszon és fejetlenségen túl talán annyit érdemes megjegyezni, hogy ez a vékonydongájú, nyakigláb fiatalember - elsőként a hazai politikai életben - egy vele készült interjú közepén úgy elvesztette a fejét, hogy a közelben üldögélő és neki nem tetsző dolgokat mondó hajléktalanokat fizikai erőszakkal fenyegette az egyik kereskedelmi tévé kamerái előtt.
Fodor egyébként sokáig azzal áltatta a környezetvédőket, hogy majd ő csinál egy zöldpártot, de persze ebből sem lett semmi - csak tisztességes emberek áltatása és a rosszízű csalódottság. Most pedig Gönczcel együtt Bibó István nevével kampányol. Ami külön is tisztességtelen a halálában védekezésre képtelen igazán nagyszerű tudós-humanista Bibóval szemben, aki persze - ha élne - nyilván a tőle megszokott lakonikus nyugalommal konstatálná és okosan, szellemesen kielemezné, hogy kik, mit és miért próbálnak az ő nevével eladni a politikai második vonal használtárupiacán.
Magyarországon sajnos még a teljesen nyilvánvalóan csalásnak számító telefonos pénzenergiaküldést sem lehet megtiltani. Bizonyosan esélytelen tehát, hogy a környezetvédelem, Bibó, a liberalizmus, a tisztességes politika hívószavait nyilvánvaló közéleti megtévesztésre használók ellen bárki is felléphessen. De annyi azért elvárható lenne legalább a média komolyan vehető részétől, hogy egy ilyen egyszemélyes politikai second hand hero ne haknizhasson éjt nappallá téve a tévékben, rádiókban, újságokban.
Az pedig a Fidesznek lenne erkölcsi kötelessége, hogy végre - legalább mint politikatörténeti érdekességet - nyilvánosságra hozzák: ki is volt az az azóta erőszakos halált halt "üzletember", akivel Fodor a színfalak mögött akkor ápolt minden tisztességes emberben felháborodást kiváltó baráti, tanácsadói kapcsolatot, amikor a nyilvánosság előtt éppen feddhetetlenségről, tisztességről, emberi méltóságról, zöld értékekről próbálta kioktatni a magyar társadalmat.
