Hosszú és parttalan vitát lehetne nyitni arról, hol pofátlanabbak, gátlástalanabbak és közveszélyesebbek a vadászbűnözők: Máltán, Cipruson, Olaszországban vagy esetleg Magyarországon. Nehéz lenne a korrekt sorrendet felállítani, mert például míg a két Földközi tengeri szigeten valami egészen aljas, féreg módon a költöző madarakat mészárolják halomra, Észak-Olaszországban élő csaliként védett madarakat használva gyilkolnak szintén védett madarakat, addig Magyarországon egy állítólag keresztény hitű miniszterelnök-helyettes vált a legfőbb patrónusukká ezeknek a - még tisztességes vadászok, vadőrök szerint is elvetemült - gazembereknek.
Semjén Zsolt az utóbbi években gyakorlatilag kirúgatott mindenkit az államigazgatásból, aki felemelte a szavát az orvvadászat és a nagyüzemi madármészárlés ellen, leveleket írogat, amiben védett madarak kilövésének engedélyezését követeli, és jelét sem adta annak, hogy tisztázza magát azon - több fórumon és számos, egymástól független forrásból megerősített - váddal szemben, miszerint több, büntetőeljárás alatt is álló/állt vadásztársa macskákra (is) lövöldözik.
Semjént még az sem zavarja, hogy az általa - és egyébként általam is - oly nagyra tartott XVI. Benedek pápa éppenséggel szenvedélyes macskabarát, nyilván többek között abból az érthető meggyőződéséből, hogy Isten teremtményei nem arra valók, hogy hobbiból, mulatságból, részegen, terepjárókról, két kurvázás között agyonlődözzék őket.
Szóval nem tudom... mi, magyar természetszeretők Semjénék miatt szégyenkezünk mélységesen, olasz barátaink pedig a gátlástalan, agresszív és nagypofájú milliomos vadászaik miatt, akik - többek között itt Magyarországon is - lényegében azt tesznek, amit csak akarnak.
Szomorkodni tehát sok helyütt van oka a természet féltőinek, viszont irigykedni leginkább nekünk, magyaroknak lehetne másokra. Azt ugyanis nehéz összevetni, hol nagyobb szarháziak a vadászbűnözők, de azt egyértelműen meg lehet állapítani, hol van velük szemben komolyabb, szervezettebb, hatékonyabb és bátrabb ellenállás. Nos, e tekintetben nekünk tényleg majdhogynem csak a szégyen marad. Nem nagyon találni olyan európai országot, ahol nálunk több környezet-, természet- és állatvédő szervezet működik. Ráadásul közülük sokan állami, pályázati pénzekből és/vagy az adó egy százalékából, nem is olyan rosszul. Nem ritkák az évi százmillió forint feletti költségvetésű zöld civilszervezetek sem.
Ehhez képest a legapróbb jelét sem látni a létezésüknek: az évszázados múltra visszatekintő madártani egyesület például langymeleg nyilatkozatokkal, meg ejnyenejnyékkel konstatálta Semjénék madárgyilkos elképzeléseit, a világhírű tudós-természetvédő Rodics Katalin szabályszerű kinyírását az államigazgatásból, a magyar-olasz kooperációban zajló nagyüzemi madárgyilkolászást, csempészetet és kereskedelmet. Szánalmasan opportunista vezetőik gyakorlatilag egyetlen egyszer még csak verbálisan sem mertek odaszólni sem Semjénnek, sem a vadászoknak. Legfeljebb Kossuth rádiós vitainterjúkban, a stúdió langymelegében fejtették ki konfrontációt kerülő álláspontjukat a lelőhető madarak körének tervezett kibővítéséről.
Arról sem hallottam, hogy az állatvédők Semjén macskagyilkos haverjait végre feljelentették volna: vagy legalább odamennének egy kis tiltakozással elrontani a rohadékok tivornyákkal egybekötött Kalocsa környéki vadászatait. Brescia tartományban, Olaszországban az állatvédők fizikailag is szembeszállnak a madárgyilkosokkal, Németországban a zöldek elfűrészelik az orvvadászok alatt a magaslest. A magyar madártani egyesület vezetői pedig a városban furikáznak terepjáróikkal, és nemrégiben egy sajtóközleményben a kóbor macskákat tették felelőssé az énekesmadarak haláláért.
Szóval a vadászbűnözők és a természetvédők közül itthon csak az előbbiek veszik komolyan magukat. Utóbbiak inkább csendben elrezsiznek: majd hülyék lesznek megsérteni pont azokat, akiknek Land Rovereiket, mobiltelefonjaikat, fizetésüket köszönhetik. Élni és élni hagyni: ez a magyar zöldek és állatvédők legfőbb stratégiája. Csak ebbe lassan belepusztul a természet és az ott élő állatok.