Szélsőséges mostanában az időjárás, ez nem kétséges.

De az időjárás furcsaságainál is aggasztóbb az, ahogyan az időjárásról mostanában beszélünk és gondolkodunk. Az, ahogyan az esőre, a hóra, a hidegre, a melegre, a szélre, a napra, a kemény télre, a változékony tavaszra, a forró nyárra vagy az esős őszre tekintünk.

Piros és narancs riasztás, katasztrófa, veszély, hőség és hidegriadó, árvízveszély, belvízveszély. Veszély veszély hátán. Csupa-csupa negatív, vészjósló jelző. Sehol egy kedves, vidám, szeretetteljes kifejezés - és persze gondolat.

Nincsen már romantikus havazás, szánkózás, séta a szűzhóban. Csak torlódó kamionok, anyázó autósok, hülyeségeket beszélő politikusok. A hó ma már csak arra való, hogy azonnali hatállyal eltüntessük, felszámoljuk, de addig is bekoszoljuk és szidjuk. Csak akkor vágyunk rá, ha éppen nincs. Akkor viszont csinálunk: műhavat, zajos, energiapazarló gépekkel, felverve az erdő csendjét.

Ha elolvad a hó, akkor víz, pontosabban árvíz formájában anyázzuk: a régi ember várta az árvízt, hogy az ártereken megtartsa azt nyárra, aszály idejére. Igaz, még az árvizek is mások voltak, hiszen az erdők lelassították a csapadék lezúdulását, míg ma a tarra vágott hegyoldalakon a talajjal együtt zúdul a vizes sár a településekre és az árterekre. Ahol régen gyümölcsösök, legelők voltak, ma korrupt földhivatalok és építési hatóságok közreműködésével lakóparkok vannak.

De hisztériásak vagyunk már a naptól is, legalábbis annak ingyenes, eredeti változatától, csak azért, mert nem lehet leégés nélkül délben órákat feküdni alatta. Ezért hőségriadót rendelnek el, és mi bemenekülünk a csőcserélt szoláriumokba, ahol tíz perc, jó sok villamosenergia és egy nagyobb adag szintetikus barnítókrém segítségével jó sok pénzért és energiapazarlással megoldjuk azt, amit a természet évezredek óta ingyen ad.

Gyűlöljük az esőt, ezért sok-sok plázát építünk, ahol nem ázunk el shoppingolás közben, de azért bent maradunk, ha szép, napsütéses idő van. Csak ilyenkor légkondicionáljuk és szellőztetőgépek segítségével levegőt juttatunk beléjük, mert különben megfőnénk és megfulladnánk. Pedig csak ki kellene lépni a falai közül.

De utáljuk a tavaszt is, mert úgymond kiszámíthatatlan az időjárás. Ez frontokkal, depresszióval jár, és persze még ezer másfajta kockázattal, amit az orvosmeteorológus napjában többször a fejünkre is olvas. Ha addig nem tapasztaltuk a tüneteket, segít felismerni vagy akár önbeteljesítővé tenni őket.

A nap, a szél ellen küzdünk, ahelyett, hogy energiát nyernénk belőlük. A víz ellen küzdünk, ahelyett, hogy okosan gazdálkodnánk vele. A hó ellen küzdünk, ahelyett, hogy élveznénk egy kicsit, tudomásul véve a téli évszak lehetőségeit és korlátait.

Az erdők, mezők helyén az autóinknak épített utak mellől is kivágjuk a fákat, hogy tisztább legyen a terep. Aztán, ha átfúj rajtunk a hó és betemet, legfeljebb az okostelefonunkkal kiposztoljuk a Facebookra. Amíg van benzinünk, járatjuk a motort, amíg van szufla a telcsiben, beszélünk.

Rosszban vagyunk a természettel, az időjárással, az őselemekkel. Nem tiszteljük, nem használjuk őket, csak harcolunk ellenük. Egy tökéletes, veszélymentes művilágot akarunk, ahol nincs hó, eső, hideg, meleg, napfény és sötétség. Olyat, amelyik ellentmond az élet biodiverzitásának, és nagyjából kizárja a mi létezésünket is.