Mindannyiunk szívéből szólt ez az egyszerűségében is egyértelmű, otthon és baráti körben folyamatosan emlegetett, a Kádár-rendszerben nagy nyilvánosság előtt legelőször mégis csak 1989-ben, Orbán Viktor bátor beszédében napvilágot látott mondat.
Ami azóta történt velünk magyarokkal, Magyarországgal, de nem utolsó sorban Orbán Viktorral és a "ruszkikkal", nos, az viszont bonyolultsága miatt is érthetetlen és a nagy nyilvánosság előtt még soha őszintén ki nem tárgyalt folyamat. Azok kedvéért, akik nem szeretnek sokat olvasni vagy kevés az idejük, röviden összefoglalom.
A ruszkik ismét itt vannak. Lehet, hogy ittlétük pusztítóbb lesz, mint az ideiglenesen Magyarországon állomásozó Vörös Hadseregé volt. A közvélemény-kutatások szerint a magyarok kétharmada - igaz, mint a hetvenes-nyolcvanas években, nagyrészt ma is csak szűk családi, baráti körben - ismét azt mondja, hogy ruszkik, haza.
Csak most nem számíthatunk arra, hogy mindezt nyilvánosan is kimondja Orbán Viktor. Ugyanis jelenleg éppen ő hívta be őket.
Akik megtisztelnek virtuális társaságukkal a részletek kifejtése során, azok számára kicsit hosszabban. Ja, és 16-os karikával! A nyugalom megzavarására alkalmas kifejezésekkel tűzdelt szöveg következik.
Szóval, ott folytatnám, hogy az 1989-es ruszkik, haza után, de különösen az elmúlt időszakban mondott és tett is érdekeseket ruszkikhaza-ügyben Orbán Viktor. Nyilván nem akarnám egyedül az ő nyakába varrni, de fontos része van abban, hogy ma ismét fura, egymással mondhatni antagonisztikus ellentéteket képviselő kultuszoknak hódolunk - és hódoltat minket a hatalom - különösen így a forradalom ünnepe táján.
Vegyük csak azt, hogy - Orbán Viktorral az élen - Nagy Imre személyében egy mártírra, de azért azt se felejtsük el: egy kommunista gyilkosra emlékezünk kegyelettel, nagy erőkkel. Egy 1950-es élelmezési, majd 1951-es begyűjtési miniszterre, miniszterelnök-helyettesre és kegyeleti okokból tovább talán ne is soroljuk azokat a szégyenteljes köz- és fegyveres pártfunkcióit, amelyben részt vett emberek életének elvételében és megnyomorításában.
Nemrégiben - Orbán Viktor kezdeményezésére - állampénzen állami díszsírhelyet kapott Horn Gyula. Az az ember, aki annak a forradalomnak a során, amelynek mártírjairól most emlékezünk, pufajkásként forradalmárokat gyilkolt.
Orbán Viktor alig több mint húsz évvel a ruszkikhaza után egy beszédében azzal a Kádár Jánossal és korszakával hasonlította össze magát, aki - mai kriminalisztikai szakkifejezéssel élve - igazi gyermekgyilkos volt: ha tud a kedves olvasó jobb szót arra, hogy egy halálos ítélettel valaki beváratja egy fiatalkorú esetében, hogy felnőttkorú legyen, aztán felakasztatja, nos, akkor segítsen.
Ha nem, akkor mondjuk ki: Kádár a történelem azon szarházijainak egyike, aki a gyerekéletet sem kímélte ruszki csatlósainak kiszolgálása során. Szóval moszkoviták, vagy ha úgy tetszik ruszkibérencek akadnak szép számmal frissen kanonizált történelmi személyiségeink között is. (Igaz, egyfajta perverz kompenzációként vagy talán kiegyenlítésképp, azért hébe-hóba frissen kanonizált gyilkosaink áldozatait is kanonizáljuk: most éppen a Nagy Imre regnálása alatt halálra vert nagyszerű szalézi szerzetest, Sándor Istvánt.)
Sajnos újjáteremtett tabuink viszont nem nagyon engedik, hogy minderről és ehhez hasonlóakról szó essen: arról, hogy a kommunista, moszkovita Kádár bűne nem elsősorban a kommunista, moszkovita Nagy Imre meggyilkoltatása volt. Hanem az ártatlan, jobbára egyébként baloldali munkás és értelmiségi fiatalok százaié.
Róluk nem sok szó esik - még így a forradalom évfordulója környékén sem: Angyal Istvánról, Brusznyai Árpád professzorról, Gimes Miklósról, Szilágyi Józsefről, Szirmai Ottóról és a többiekről. Meg sok minden másról, sok mindenki másról sem.
Hiába vannak gomba módra szaporodó ötvenhatos kutatócsoportok, hiába van Wittner Máriánk. Máig nem ismerjük Göncz Árpád, vagy a már meghalt Vásárhelyi Miklós (Nagy Imre, majd Soros György sajtófőnöke) szerepét a megtorlást követő, halálos ítéletekkel végződött perekben. Ezekről sem illik beszélni - mert ha valaki beszél, - még ma sem feltárás, hanem megtorlás és per lesz belőle.
Mindezek nem férnek bele harmonikusan az új kultuszok szabta keretekbe és értékrendekbe: bezavarnak a képbe, médianyelven a nyugalom megzavarására alkalmas információk lennének. Szóval Nagyot siratjuk. Kádár munkáját a magunkéhoz hasonlítgatjuk, Horn halálából állami parádét rendezünk.
De mi van a ruszkikkal? Nos, a ruszkik azért vannak ismét itt a spejzban, hogy atomerőművet építsenek. Ők ugyanis nagyszerű szakértők. Azért, hogy megvalósítsák az Orbán Viktor indiai beszédében megfogalmazott célkitűzést: öt éven belül 70 százalék legyen az atomenergia részaránya a magyar energiamixben, és Magyarországon legyen a legolcsóbb az áram - ha törik, ha szakad.
Nemrégiben hosszú és kivételesen szakszerű beszélgetés zajlott egy rádióműsorban Aszódi Attilával, hazánk első számú és szélsőségesen, mondhatni elvakultan atompárti szakértőjével. Ő finoman szólva őrültségnek ítélte mindezt: mind az ár, mind a határidő, mind a részarány tekintetében. Orbán környezetének jobb érzésű felében meg néma, dermedt csend.
Ellentmondani félnek, vitatkozni nem mernek. Úgy tűnik a magyar társadalom sem. Pedig a legravaszabbul, legfondorlatosabb prejudikált atompártisággal feltett közvélemény-kutatói kérdések válaszainak kiforgatása után is rendre az derül ki, hogy a magyarok bő kétharmada nem akar új atomerőművet, de orosz technológiájút - és politikai hátszelűt - meg aztán szinte senki sem.
Otthon, szűk baráti körben persze nyilván ma is százezrek mondogatják, hogy ruszkik, haza, és akkor már inkább jöjjenek a németek - szélerőművet építeni. A nyilvánosság előtt viszont még senki sem meri, akarja vagy érzi magát illetékesnek ezt kimondani.
Szóval ismét történelmi feladat vár megfelelő személyre.
