Amikor bort vásárolok, több, számomra igen fontos szempontot tartok szem előtt: lehetőség szerint jó minőségű, száraz, vörös, magyar, korrekt árú és visszaváltható üvegbe palackozott terméket szeretnék venni.

A jó minőséget gondolom nem kell magyaráznom, a száraz, vörös egyszerűen ízlés kérdése, a korrekt ár sem hiszem, hogy különösebb kifejtésre szorul.

Azt, hogy magyar legyen a kiválasztott bor, három, egymástól teljesen független okból is fontosnak tartom:

1. Szeretem a magyar borvidékek ízeit, zamatait,

2. szeretem a hazámat, és fontosnak tartom, hogy itthoni borászok zsebébe kerüljön a pénzem,

3. szeretném, ha minél kevesebb széndioxid-kibocsátással járna a bor szállítása. Ami itthoni, az bizonyosan közelről jön, és ilyenformán is környezetbarát(abb).

Végül, de abszolúte nem utolsósorban különös, speciális jelentőséggel bír számomra, hogy egy rengeteg energia felhasználásával készített üveget ne kevesebb, mint egy liter bor megivása után dobjunk ki, hanem palackozzanak bele újra, meg újra, megkímélve ezzel környezetünket a szeméttől és a felesleges energiafelhasználástól.

Borvásárlásaim során azonban rendre azt tapasztalom, hogy e szempontokat egyszerre szinte lehetetlen érvényesíteni.

A legmegdöbbentőbb az, hogy visszaváltható borosüvegbe - tisztelet a kivételnnek - csak a legrosszabb kannás, tablettás minőségű borokat palackozzák.

A korrekt középkategóriában elvétve, a minőségi kínálatban pedig szinte egyáltalán nem találni visszaváltható üvegbe palackozott borokat.

Ennek egyetlen logikus - és egyúttal felháborító, visszataszító - magyarázatát látom: nyilván azt gondolják a gyártók és forgalmazók, hogy legfeljebb a csórók, hajléktalanok és szegények azok, akik hajlandóak visszaváltani az üvegeket, ezért csak az olcsó és kifejezetten botrányosan szar minőségű italok esetében biztosítják a visszaválthatóságot.

Ellenben meggyőződésük, hogy a "gazdagok", akik rendszeresen, palackonként többezer forintos borok vásárlását engedhetik meg maguknak, úgyis leszarják a visszaváltást - sőt, esetleg még fel lennének háborodva a betétdíj felszámításán.

Összefoglalva: a hazai bortermesztő és borkereskedő szakma - tisztelet a nagyon kevés kivételnek - leszarja a környezetvédelmet és meggyőződésük, hogy mindenki más is leszarja.

A gazdagok bizonyosan - és vélhetően a szegények is. Csak az utóbbiak - kényszerből - hajlandóak visszavinni az üvegeket a betétdíj reményében.

Szóval szégyellheti magát a sok magyarkodó és a dülők, a borvidékek, a természet romantikájáról nyilatkozgató hazai borász. Akik botrányosan leszarva a sok-sok energiával előállított borospalackok sorsát, a legkevésbé sem ragaszkodnak ahhoz, hogy legalább a visszaválthatóság kikövetelésével, ezzel az apró kis gesztussal jelezzék: nem csak szeretik Magyarországot, de tesznek is valamit természeti környezetéért.