A motorizáció térnyerése immáron eljutott odáig, hogy képes bárhol, bármikor, bármifajta csendet és nyugalmat tökéletesen tönkrevágni. Autók és vezetőik ma már gyakorlatilag mindenhová bepofátlankodnak: erdőbe, patakba, folyómederbe, sétálóutcába és most, halottak napján természetesen a temetőkbe is - igen nagy számban.

Sajnos legtöbbünknek már fel sem tűnik, pedig egészen elképesztő: ma már rendőröknek, polgárőröknek kell kordonokkal, útlezárásokkal és különleges készültséggel megfékezni azt az elviselhetetlen autóáradatot, ami még halottaink nyughelyére is rázúdul. Mára már a halottak napi temetőben, a vészesen szűkülő szakrális terek és idők egyik utolsó menedékében is megszűnt a csend és a nyugalom méltósága, helyette tolatóradarok csipogása, váltók ropogása, gázadások, fékhangok és persze mérhetetlen bűz lett az emlékezés mécseseivel és virágaival feldíszített sírhelyek legjellemző zaja-szaga.

Meg persze a temetőkapuban álló biztonsági őrökkel agresszíven vitatkozó rokkantkártyások sokasága, akik még ezen a napon is emelt hangon, az atyaúristenen kívül szinte mindenkire hivatkozgatva követelőznek. Igazából legtöbbször maguk sem tudják pontosan, miért is akarnak annyira ellentmondást nem tűrő kéjjel bejutni halottaink nyughelyére, hiszen a legtöbbször végül csak keveregnek, kavarognak, manővereznek, majd leparkolnak egy teljesen lehetetlen helyen.

Valószínűleg inkább csak a mindennapokon megszokott normatív motorizációs erőszakosság hajtja őket. Ugyanaz az indulat, mint ami az autópálya belső sávjában 130-al "döcögők" vagy az előzni tilosnál "túl lassan haladók" láttán bennük keletkező mérhetetlen düh forrása. A temetők kapujában gyakran üvöltve hivatkoznak emberi jogaikra, meg arra, hogy a hátsó ülésen lévő - legtöbbször egyébként csendben, szemlesütve szégyenkező - idős ember miatt nekik igenis muszáj autóval bemenniük, és aki ezt megakadályozza, az szabályos háborút vállal ellenük.

Közben persze a valódi rokkantak, a temetőbe az emlékezés virágaival és a sír rendbetételéhez szükséges kis kézigereblyével, cekkerrel, villamoson vagy buszon érkező és onnan gyalogosan tipegő, valóban nehezen mozgó idős emberek, bottal járók, mindebből csak annyit vesznek észre, hogy álandóan félre kell húzódniuk a még temetőben autózva is mobiltelefonáló tahók járművei elöl. Akik persze ebben a "hideg" időben gyakran még a motort sem állítják le, hiszen akkor kihűl az autó, mire végeznek a halottjuk körüli, képmutatásból vállalt penzumaikkal.

Ők, a temetők tahói és járműveik lettek immáron a halottak napjának (is) a főszereplői. Nélkülük, ma már nincsen halottak napja, hiszen az emlékezésnek ez a különleges alkalma szinte már csak róluk, a motorizációfüggőkről szól: "forgalmirend-változás", "óriási dugók", "szmogriadó".

Igen, vasárnap szégyenszemre több vidéki nagyvárosban már szmogriadót kellett elrendelni, olyan magas lett a dízelautók miatti szállópor-koncentráció. Közben a példás sűrűséggel közlekedő temetői villamosok, buszok szinte üresek. Alig akadtak olyanok, akik legalább erre az egy napra, erre az elmélyülésre szánt szomorú alkalomra hajlandóak lettek volna autóik társaságát nélkülözve meglátogatni halottaikat. Tényleg olyan korszak köszönt ránk, amikor már halottak napján is lehetetlen lesz egy percre megállni és nyugalomban, méltósággal, a temető illatait magunkba szívva, halottainkra emlékezve hallgatni a csendet?