Elmúlt a közvetlen árvízveszély, a védvonalakról levonultak a tragédiahiénák: a politika pöcegödréből előbújt, mesterségesen elegánsból álszakadttá változott, megközelíthetetlen menőből jóságos közemberekké módosult, homokzsáktöltést és intézkedést imitáló politikusok.

De eltűntek a tévéképernyőkről a hiányzó bájaik helyett mimikátlanra botoxozott, majd színesre sminkelt árvízi tudósító hölgyek is. Egy időre kikerültek az első nyilvánosságból a mindenféle állami szervnél szóvivőként rezsiző, hullafehérre alapozózott szóvivő asszonyok is, akiknek nagyobb erőfeszítést jelentett néhány épkézláb mondat megfogalmazása, mint a gátakon dolgozóknak egy-egy buzgár megfékezése.

De visszakerültek saját helyükre, a bulvárlapok celebrovataiba az ostobaképű, de legalább csinos, gátakon alkalmatlankodó gumicsizmás szépségkirálynők is. Nem láthatjuk többé a közszolgálati tévében oly sokszor bemutatott, árvízsújtotta és otthona elhyagyására kényszerült "Szabó családot" sem.

Azt a Szabó családot, akinek családfője korántsem egy egyszerű kedves szentendrei családapa. Ő a hírhedt Szabó Imre, minden idők egyik legkártékonyabb magyar környezetvédelmi minisztere, akinek áldásos tevékenysége abban állt, hogy több mint százmillióért luxus-Lexusokat vásárolgatott magának és közvetlen munkatársainak.

Elvonult az ár, elmúlt a pánikhangulat, amikor szinte bárki, bármilyen marhasággal bekerülhet a tévébe: így aztán nem kell tovább hallgatnunk a másik egykori semmittevő, délben kelő környezetvédelmi minisztert, a jelenleg valamilyen tagság nélküli liberális párt elnökeként, Budapest belvárosában és a Rózsadombon rendszeresen luxus Phaetonjával kószálgató Fodor Gábort sem.Ő a legnagyobb vészhelyzet idején arról oktatta a rádión és a tévén keresztül Magyarországot, hogy kinek kell adnunk az árvízi segélyeket ahhoz, hogy majd minden jó legyen.
Szóval eltűntek az árvízi média politikai és celebhiénái.

Nem maradt más utánuk, csak a fertőtlenítés, az úttisztítás, újjáépítés keserves, hosszadalmas munkája és a kérdés: hogyan tovább árvízügyben? Vagy ha úgy tetszik; hogyan, milyen elvek szerint készülünk a következő árvízre? A kettő között meg a pusztító aszályra....

Ha a fővárosi védelmi bizottság vezetőjének, Pesty Imrének a szellemisége hatja át jövőbeli kapcsolatunkat az áradó vízzel, akkor nem sok jó elé nézünk. Ő fogalmazta ugyanis meg legeklatánsabban, hogy mi is a feladat: "csatát kell nyernünk a vízzel szemben."

Még tiszta szerencse, hogy az elmúlt ezer évben nem ilyen Pesty-félék irányították Magyarországot, mert ha így lenne, magyarság talán már nem is létezne. A magyarok - és az itt élő más népek - ugyanis lényegében az Árpád-kor óta nem harcoltak a víz ellen, hanem azt a jólét, a mezőgazdaság, a halászat, az öntözés szolgálatába állították. Nem küzdöttek ellene, hanem felhasználták gazdasági, társadalmi céljaikra.

Sajnos a hatalmat gyakorlók előterjesztéseken és mások által megírt beszédeiken kívül mást nem nagyon olvasnak, pedig elég lenne Takács Károly régészprofesszor és Andrásfalvy Bertalan néprajzprofesszor könyveibe, tanulmányaiba (például a nemrég újra kiadott A Duna mente népének ártéri gazdálkodásába) belenézni ahhoz, hogy világossá váljon: a magyar hagyományok nem a víz elleni osztályharc, hanem az áradó vagy apadó folyóinkkal szimbiózisban, harmóniában élés stratégiáját tekintette a helyes útnak.

A dolog nem annyira bonyolult: az ártereken nem lakóparkokat, hanem halastavakat, víztározókat, gyümölcsösöket kell létesíteni, és újra ki kell ásni azoknak az artériáknak a rendszerét, amelyek oda szállítják a vizet, ahol kevés van, onnan, ahol túl sok. Ezeken a 20-25 méter széles artériákon vagyis csatornarendszeren mellesleg hajózni is lehetne: árut szállítani vagy akár túrázni, sportolni, kirándulni.

Ez a fajta ártéri gazdálkodás a mi ezeréves hagyományunk: ha követjük, akkor és annyi vizünk lesz, amennyi kell, ha viszont továbbra is békeharcot folytatunk éltető vizeink ellen, nos, akkor nem marad más, mint a homokzsákot töltő Gyurcsány, és Bajnai, a luxusautójából okoskodó Fodor, vagy a hülyeségeket beszélő Pesty Imre. Valamint minden árvíznél újra és újra túlsminkelt, ostoba szóvivők, riporterek, szépségkirálynők és a velük együtt mozgó katasztrófaturisták, az egyre magasabb és magasabb gátakon.