Még az elején figyelmeztetem a kedves olvasót: nem a nyugalom megzavarására, hanem éppen ellenkezőleg, a nyugalom helyreállítására alkalmas szép és ritka történet következik. Stressz- és rosszhírfüggők óvatosan olvassák.

A korábbi, Történet egy Transitról című posztomban leírt és félbemaradt sztori folytatásáról lesz itt és most szó.
Ott és akkor úgy fogalmaztam: "a jók egyelőre vesztésre állnak." Az élet azonban elképesztő fordulatokat hozott.

De röviden az előzmények: a történet Péterről és Zsuzsáról, a szolnoki Junior Kisállat Rezervátum létrehozóiról, működtetőiről és egy öreg Ford Transit tulajdonosairól szól. Péter 16 éve az akkori szolnoki Ford márkakereskedésben vadonatújan vette a kék Transitot, ami azóta is hűséges segítőtársa. Igaz, 16 éve talán még nem gondolta, hogy eljön az idő, amikor az is gondot jelent majd, hogy normálisan szervizeltesse. De talán azt sem gondolta, hogy komoly világrekordok fűződnek majd Transitjához: többezer megmentett árva, kidobott, megkínzott állat fordult meg a csomagterében és megszámlálhatatlan sok tonna állateledel, amellyel ezeket az állatokat etetik. Az öreg Transit több mint háromszázezer kilométert futott - jelöletlen mentőautóként - a sérült állatokért.

Péter és Zsuzsa szolnoki kisállat-rezervátuma - költségvetését tekintve - a legkisebbek egyike az országban. A mentett állatok számát illetőek viszont a legnagyobbak. Klasszikusan rosszul menedzselt civil szervezet az övék. Nincsenek médiapartnerek, reklámügynökségi kapcsolatok, óriásplakát-kampányok, kreatívok, kereskedelmi tévék kamerái előtt eljátszott, kellő drámaisággal megkreált édesbús történetek. Szóval semmi marketingkommunkáció, semmi reklám.

A Transitnál ugyanez a helyzet: a gyakran pénzhiány miatt halasztott alkatrészcseréknek köszönhetően igen leromlott állapotba került, kezdett alkalmatlanná válni arra, amire van: állatmentésre, a rezervátum üzemeltetésére.

A posztom megjelenését követően - amelyben e kétségbeejtő, reményvesztett helyzetet próbáltam leírni - azonban elképesztő, mesébe illő fordulatot vettek az események: Először is megkeresett Varga Zsombor, a Ford PR és kommunikációs menedzsere, valamint a nemrégiben Szolnokon szalont és szervizt nyitott Ford Hovány vezetője, és mindketten Péter elérhetőségét kérték. Amit én - valami brutálisan jót sejtve - gondolkodás nélkül meg is adtam.

Azt, hogy a Ford magyar importőrcége és Hovány csoport boszorkánykonyháiban ezután pontosan mi zajlott, nem tudom. Nem vagyok bejáratos nagyvállalatok és multicégek boszorkánykonyháiba. Annyi viszont bizonyos: a következő - igen meghatódott - üzenetet már Pétertől kaptam, aki arról tájékoztattott, hogy behívták a Ford Hovány szolnoki szervizébe átnézni az autót. Gyorsan kiderült: ez az átnézés valójában egy komplett állapotfelmérés. Péter autóját ugyanis a szolnoki Ford Hoványnál - a Ford magyarországi importőrével egyetértésben - teljes egészében felújítják.

Péterről tudni kell, hogy nem csak megszállott állatmentő, de jól képzett műszaki ember is, ami nem is csoda, hiszen sokáig (amíg tehette) helikopterszerelőként dolgozott a szolnoki légibázison. Következő levelében némi öniróniával mesélte, hogy mivel sok helyen volt már rossz tapasztalata, és persze nagyon félti a kontár kezektől az öreg Transitot, a munkák megkezdése előtt néhány műszaki keresztkérdéssel le is tesztelte a Ford Hovány szerelőjét, és válaszaiból döbbent örömmel tapasztalta: egy igazi Ford-guruval van dolga, akire nyugodt lélekkel rá meri bízni az autót.

Rá is bízta. A következő értesítést már a Ford Hovány vezetőjétől kaptam, aki rendkívül úri és egzakt módon arról tájékoztatott: a Szolnoki Junior Rezervátum autója két napos munka után elkészült és készen áll arra, hogy akár újabb tizenhat évig segítse az állatmentést.

Ebben a pillanatban valami iszonyú furcsa, ünnepi érzés és hangulat fogott el. Ilyen ugyanis még nem fordult elő a Noemisszio történetében: eddig mindíg csak fenyegettek, dicsértek, hozzászóltak, kijavítottak, kiegészítettek, leköcsögöztek, megkörnyékeztek, felháborodtak, egyetértettek, okoskodtak, örültek és szitkozódtak a posztjaim miatt. De az, hogy a kis poszt egy nagy-nagy pozitív láncreakciót indítson be, az valami egészen bizsergető érzés.

Konklúzió? Nem is tudom. Talán csak annyi, hogy egy komoly autókereskedés, mint a Hovány-csoport, meg egy piacvezető autómárka, mint a Ford, így is megvetheti a lábát egy régióban. Postaládákba tömködött, szemétben végző szórólapok, bugyuta hirdetések, ostoba kereskedelmi rádiókban futó hangos-zajos, színes-szagos kampányok helyett egy jól irányzott, megrázó erejű gesztussal.

Ahol nem kell célcsoportokat, marketingüzeneteket és megtérülési rátákat patikamérlegen dekázgatni. Mert egy ilyen gesztusnak - tőlünk függetlenül is - híre megy. Az ugyanis nem mindennapi eset, hogy egy Ford Hovány méretű autókereskedés és szervizhálózat nem pénzt, nem autót, hanem ennél sokkal többet: reményt ad szponzori támogatásként.

Az már csak a dolog szakmai része, hogy ebben a szervizben abszolút fel vannak készülve akár egy tizenhat éves szívódízel szakszerű javítására is. Szóval talán minden jóérzésű ember nevében csak azt mondhatom: Hovány úr, képzeletbeli kalapom megemelem Ön és munkatársai előtt. Kedves olvasóim, ha valamikor, most igazán kérem, hogy lájkoljatok, de ne csak a bennünket. Pétert, Zsuzsát, Hovány úr csapatát, és persze a Fordot is. Terjedjen el ezegyszer a jó hír is. Hátha követőkre talál.

(Ezt a rossz képet Petitől kaptam egyébként (ő áll a kép jobb oldalán). Azért tetszett, hogy rossz, mert az öröm mellett az is tisztán látszik rajta, hogy sem ők, sem a Hovány szerviz szakijai, nem médiaeseménynek, hanem valódi segítségnek szánták, amit tettek.)